Mindannyiunknak vannak veszteségei, melyekkel mindannyian másképp találkozunk. Más környezeti háttérrel, más emlék-, és tapasztalat készlettel, megküzdési stratégiákkal, életfilozófiával, hit-, és hiedelemrendszerrel ér bennünket akár „programozottan” a veszteség, mint egy költözés, akár váratlanul, mint a gyász.

A veszteség válság

Az óvodáskorú gyermekek számára a veszteség válság. A megélt válság-helyzetek előterében sokszor nagyon hasonló tüneteket láthatunk. Döbbenet, levertség, fájdalom, félelem, szorongás és értetlenség. Olyan tünetek jelenhetnek meg, amik nagyobb védelemre, odafigyelésre ösztönöznek bennünket, szülőket, mint pl. az átmeneti ágybavizelés, alvási, étkezési nehézségek.  Gyermekszinten érthető reakciók a válságra. Gyógyír a tapintat, a megértés, a feldolgozásban való segítés, a fizikai szinten való odafordulás: a tiszta ölelés, simogatás, a ringatás. A gyermek nem látja át a körülötte kialakuló helyzetet, kornál fogva nem is értheti meg annak miértjeit, olykor pedig elutasítja a történteket, vagy magát okolja értük, különösen, ha a „jónak lenni” fogalma akaratlanul is összekapcsolódik a családban a „szeretve lenni” fogalmával („csak akkor tudlak szeretni, ha jó vagy”).

Jelzések

Olykor a felnőtt számára érthetetlen zavarok jelenhetnek meg, az eddig tudott dolgok „eltűnhetnek”, vagy átmenetileg előhívhatatlanná válnak. Amit eddig olyan ügyesen, okosan, „nagyosan” csinált gyermekünk, az most hirtelen nem megy, vagy csak sok segítséggel. Az óvodában, a megszokott gyerektársaságban felborulhatnak az addig jól működő kapcsolatok, barátságok. A gyerekek, de elsősorban a fiúk, agresszivitással reagálhatnak a veszteségekre, csípnek, rúgnak, harapnak, nyugtalanokká, túlmozgásossá válnak, a lányok inkább dacos, zsémbes, veszekedő kisfőnököt alakítva játsszák ki fájdalmukat. Mindenképpen elveszettnek, elhagyottnak érzik magukat, ha nem kapnak támogató figyelmet.

Stressz mértékek

Az un. stressz-listán a legnagyobb veszteséget a szülő halála jelenti (a maximális 100 pont), illetve a szülők válása (73 pont). Az egyik szülő rendszeres elutazása illetve egy közeli családtag halála (63 pont) szintén nagyon megterhelő a gyermekek számára. A költözködés, és az ebből fakadó változások (óvodaváltás, lakókörnyezet váltás – 26 pont) is nyomot hagynak gyermekünk viselkedésében, kiváltképp, ha többször is megtörténik.

A gyermeki gyász, a szülő halála

A mesék világa gyengéden tanítja a gyerekeket arra, hogy „aki megszületett, annak halnia is kell”.

A halál még érthetetlen

A kisgyermekek számára (3-5 éves korban) a halál nem végleges (ez a szó még értelmezhetetlen számára), nem visszafordíthatatlan, a gyermek a halálban életet lát! Számára a halott gondolkodik, cselekszik, érez, és bármikor visszatérhet. A halál egy átmeneti állapot, álom, elszenderülés, visszatérés az anyaölbe, a születés, mint elszakadás élményét megelőző állapotba. A realitás egyre nagyobb térhódításával 5-9 éves korban a gyerekek megszemélyesítik a halált (angyalként, szellemként, csontvázként, kaszásként fehér lepelben….) A realitás tényszerűségébe a gyerekek 9 éves kor után érkeznek, amikor felfogják a halál testi vonatkozásait, (tudják, hogy a halott az halott), de a halálhoz való viszonyuk ambivalens marad (hiszem is, nem is….), aminek túlhaladásában sokat segít az egyértelműen közvetített hit és világszemlélet.

A legnagyobb veszteség

Mégis, a mindenhatónak és örökéletűnek hitt anya vagy apa eltűnése, halála a gyermek számára az egyik legnehezebb veszteség, hiány. A szeretett személy halálával a gyermek azt is megéli, hogy a legnagyobb biztonságot nyújtó (még élő) személy is megbízhatatlan abban az értelemben, hogy „képes” ugyanúgy eltűnni, mint az, aki meghalt.

A gyermekek végső soron a teljes elhagyatottságtól, az elszakadástól félnek, ezért engedik el olyan nehezen akár csak egy rövid időre is a velük maradó szülőt. Képzeletük és hitük segíti őket abban, hogy lássák azt, aki elment, hogy újra élővé tegyék lélekben Őt.

A rajzot egy, az édesapját nagyon fiatalon elvesztett kislány készítette. Egy mese volt a kiindulópont, amiben egy kovács különleges kulcsokat készít, amik mindent kinyithatnak, amit csak szeretnénk. A rajzon a kislány (a bal oldali) kovácsműhelyből indul el kezében a kulccsal, és nyitja a Mennyország Kapuját (Ő maga a két világ között áll). Az ajtó nyikorogva nyílik, és mögötte ott áll a mosolygós, az örökkön élő apa. „Köszöntünk egymásnak, és utána játszottunk. Aztán elköszöntem, és hazamentem lefeküdni.” – mondta a kislány, aki abban a pillanatban tényleg ott játszott az édesapával a Mennyországban, de utána visszaérkezett a földi világba, hogy aludhasson.

Feldolgozás

Érett feldolgozási mód, amit látunk, egy hosszú gyászmunka után. A kulcs a két világot összekötő erő, ami az avatottak számára megadja a nyitás és a zárás „hatalmát”, aminek birtokában megjeleníthető, élővé tehető az apa, aki a maga világában teljességgel oda tud fordulni kislánya felé. A kislány tudja, bármikor kinyithatja a kulcs birtokában ezt a nyikorgó ajtót, és bármikor találkozhat édesapjával.

A gyerekek nagyon sokat vannak együtt a nagyszülőkkel. Lélekállapotaik közel engedik egymáshoz őket, játékosságuk, az időhöz, az élethez való viszonyuk is nagyban hasonlatosak. Sokszor Ők azok, akik vigyázzák a kicsik lépteit, míg a szülők dolgoznak. Ezért különösen nehéz a gyerekeknek, ha a hozzájuk közel álló nagyszülő távozik.

A folytatáshoz kattintson ide!

Veszteségeink II. – Gyász gyermek szemmel

Veszteségeink III. – Válás, költözés