Menu

Veszteségeink II. – Gyász gyermek szemmel

2018-10-23 - Cikkek, Gyermekszemmel
Veszteségeink II. – Gyász gyermek szemmel

A nagypapa halála

Az óvodában hosszú ideje hallottuk az édesanyától, hogy az ő édesapja (a nagypapa) nagyon beteg. A kislány minden nap rajzolt a nagypapának valami gyönyörűt, és egy kis csokoládéval kedveskedett neki, de a nagypapa már nem tudta kinyitni a szemét, már a csend volt a társa. A halála előtti este kinyitotta szemét, és a kislányhoz szóltak az utolsó szavai, gyönyörű emléket hagyva maguk után.

Másnap, amikor megérkezett az óvodába, az édesanya szomorúan mondta, hogy a nagyapa végleg elcsendesedett, de a kislány még nem tud róla. Hallgassuk meg, hogyan tud mégis mindent (minden gyermek!), igaz, másképp, mint mi felnőttek gondoljuk.

Gyermek szemmel

Veszteségeink

„Ez egy templomnak a tornya. Akkor lehet bemenni, amikor harangoznak, és kinyitják az ajtót, egy lépcsőn kell felmenni… A kisangyal kinyitja a kaput, és akkor én felmegyek a lépcsőn, kinézek az ablakon, a hegyre. A hegyről lehet látni egy másik világot, ahol a kis kunyhó van. Egy kis ember néz ki, és sír, az anyukáját akarja. A kis ember szomorú, mert egyedül van, és fél, mert rosszat álmodik. Én megkérem az angyalkát, hogy menjen hozzá, és vigasztalja meg. Akkor fog odaérni, amikor harangoznak, és aztán már nem fog félni.”

Úgy vélem, fontos, hogy tudjuk, a család nem vallásos, a kislány természetes, mondhatnánk veleszületett belső világába enged betekintést. Minden gyermek tudja, hogy az angyalok nyitják a másik világ kapuját, és hogy a lélekharang kíséri a felfelé indulót, aki aztán már nem fog félni…

Felnőttként mit tegyünk

Nekünk, felnőtteknek nem érdemes túl sok felnőttes magyarázatot adni arra a gyermeki kérdésre, hogy hol vannak azok, akik meghaltak, mi történik velük. A gyerekek ugyanis határozottan tudják. Nekik leginkább a felnőtt megerősítésére van szükségük. Így akkor tudunk sokat segíteni nekik a gyász feldolgozásában, ha kérdésükre kérdéssel válaszolunk, pl. „Szerinted, hol van most Ő? Mit csinál?” Nincs más dolgunk, mint hittel kísérni a gyermekeket a maguk világában, és segíteni őket útjukon.

Olykor azt tapasztalom, hogy a családokban – talán a rosszaság visszaszorítása érdekében?- létezik a pokol fogalma, de hiányzik annak ellentéte. Bárminek is nevezzük, az egyensúly csak e kettő meglétekor áll helyre. Ezt minden gyermek tudja, és égetően szüksége van rá.

A „titkos” gyász, avagy a halál, amiről nem szabad tudni

A gyerekek természetes bölcsességgel jönnek a világra, sokat „tudnak” az Életről és a Halálról. Minden eseményről tudnak -lehet, hogy nem szavakban megfogalmazható módon-, akár elmondják nekik a történéseket a felnőttek, akár nem.

A titok súlya kis vállakon

Sokkal könnyebb azonban úgy élni a mindennapokban, hogy ha a gyermekek megkapják a felnőttek engedélyét a tudáshoz, ahhoz a tudáshoz, aminek már a birtokában vannak! A kimondhatatlanságok, a titkot iszonyatos terhet jelentenek a gyermekek számára, elnémulhatnak, furcsa szokásokat vehetnek fel, váratlan helyzetekben „lefagynak”, megbénulnak, nem tudják, mi tévők legyenek. Lassan csak avval foglalkoznak, nehogy elárulják magukat, nehogy „rosszat” kérdezzenek. Elbújnak a világ elől, a társak elől, nem élik a gyermek-életet. A titok még súlyosabbá teszi a problémákat, ha az olyan, ami magukat a felnőtteket is megdöbbenti, megrémiszti. A gyermek nagyon nehezen képes magányosan elviselni kimondhatatlan félelmeit, ezért minden eszközzel a Világ felé fordul: Segítsetek!

A mindent érző gyermeki lélek

Az egyik nagycsoportban figyelmesek lettünk egy hallgatag, senkivel sem játszó, senkivel kapcsolatot nem kereső fiúra. Mélységes magányba zárta bele önmagát, amit a családban történt haláleset kimondhatatlansága teremtett meg benne. A neki szánt játékok nyomán lassan felszínre került a fájdalom. Amikor egy virágról meséltem neki, amelyik tavasszal kidugja a fejét a földből, hogy magába szívva sok-sok levegőt nagyra nőhessen, és kibonthassa virágját, önmagát sárga virágként rajzolta le. Története, amit a rajzról mesélt nem mindennapi fordulattal tárta fel, hogyan is él ebben a világban a „kicsiny virág”, ő maga.

Veszteségeink

„A feketeruhás ember vízzel locsolt. A sír egy ismeretlen emberé. Fiúé, meghalt régen. A fekete ruhás ismeretlen ember. Fiú. Sokszor locsolja a virágot.”

Az édesanya elmesélte, hogy amikor fiát várta, váratlanul autóbalesetben meghalt a testvére. A hír tragédiája indította meg a szülést, a felhőtlen örömet fájdalommá változtatva. Az édesanya szülei azóta sem tudják feldolgozni ezt a tragédiát, és nem is engedik, hogy szó essen a családban erről.

A feldolgozás útján

A kisfiú a játékaiban, a rajzaiban számtalan módon megjelenítette a balesetet, a robbanást, a halált, mígnem egy nap, amikor képzeletünkben a világűrben jártunk, hogy egy űrhajóval elküldjük a világűrbe mindazt, amit nem szeretnénk megtartani, akkor ő a szomorúságát küldte el.

Veszteségeink

„…A rakétámmal elküldtem az ellenséges űrhajót, amiben az én szomorúságom volt. Így képzeltem el, hogy az én űrhajómból kinyúlik egy hosszú kar, és jó messzire eltolja. Azóta már nem is szoktam szomorú lenni, vagy ha kicsit mégis, akkor újra erre gondolok, hogy megint el fogom tolni. És most szerintem sikerült örökre eltüntetni.”

A gyászmunkában nagyon sokat segített, hogy az édesanya, egy csendes este elmesélte fiának a történetet. Azóta sokkal felszabadultabb, vidámabb, szívesen, nevetve játszik, örömmel érkezik mindenhova.

A folytatáshoz kattintson ide!

Veszteségeink I. – Stressz, jelek, gyermeki gyász

Veszteségeink III. – Válás, költözés