Az egyik legerősebb kötelék a testvérkapcsolat. Számunkra, felnőttek számára sokat mondó, sok mindent társítunk hozzá, akár élményeinkből, akár hallomásból. De vajon mit is jelent ez egy óvódás korú gyermek számára?
Saját hely megtalálása
3 éves kor körül, az éntudat kialakulásával, az emlékezés megerősödésével, a mintha tudat megjelenésével sokkal több eszközünk van a testvérség, s benne a „saját hely” megtalálására. Ebben a korban a saját „életmesék” kelthetők életre.
Meséljünk nagylányunknak, nagyfiúnknak arról, milyen szeretettel, örömmel vártuk Őt, milyen volt Ő kicsinek, mi mindent szeretett csinálni, mivel, hogyan játszott. Tegyük teljesen egyedivé (minthogy az is) az ő kisgyermekkorát.
Még egy nagyon fontos lépést ne felejtsünk el: hogy Ő az elsőszülött. Látszólag nem fontos, de mégis nagyon fontos! (Ha keressük, kérdezzük meg: „Hol van az én drága elsőszülött nagylányom, nagyfiam?” Ha meg akarjuk erősíteni: „Tudod, Te vagy az egyetlen elsőszülött nagyfiam, nagylányom…” „Büszke vagyok Rád!” – és még sok hasonló mondat! Óriási ereje van ezeknek a szülői hatalommal megerősített megfogalmazásoknak!) Fényképek (nem a computerből!!!), és a videó-bejátszások nagy segítségünkre lehetnek a „mesélésben”! Meséljünk, mert ez a mese a legszebb ebben az időszakban. Megunhatatlan a gyermekeknek, öröm a szülőnek a kapcsolat megerősítésében.
Óvodás korban
Az óvodáskor az együttlétre való tanítás-tanulás nagy ideje. Arra tanítom rá a gyerekeket, hogyan tudnak jól együtt játszani (ez a legfontosabb), együtt lenni, egymást segíteni. A közvetítő mindig én, a felnőtt vagyok. Tőlem tanulják meg a mozdulatokat, a szavakat, a szófordulatokat (milyen jó aztán visszahallani a jót!). A mit szabad, mit nem kategóriákat, a konfliktusfeloldásokat. És a nagy ugyanúgy tanítja a kicsit, ahogy tőlem hallotta. Ez a korszak a Jelenlétről szól, így nagybetűvel. Jelen vagyok közöttük, és megtanítom Őket, hogyan fogják tudni megbecsüléssel, odafigyeléssel egymást szeretni felnőttként is.
Egy 6 év 9 hónapos kislány rajza jut eszembe. Ő, ebben az esetben a „kicsi”, aki mindig arra törekszik, hogy „behozza” vagy akár túl is szárnyalja az idősebb testvért, míg rá nem jön arra, hogy az ő dolga nem az idősebb után szaladni ugyanazon az úton, hanem megtalálni a saját útját, hangját, játékát, erejét. Mint ahogyan ez a nagylány tette.
Egy varázsjáték során világítótoronnyá változott, s a játékban megélteket a következőképpen fogalmazta meg: „A hajó hátrafelé sem tudott elindulni, mert ott volt a halacska, előre meg azért, mert a Peti (bátyja) úszkált a tengerben. A fényemmel meg tudtam mondani a hajó vezetőjének, hogy várjon az indulással. Peti megköszönte nekem, hogy kiálltam érte.” Peti – lássuk be – elég szorult helyzetben van a part és a hajó között… Innen csak a világítótorony fénye tudja megmenteni.
Sokat segít az odafigyelés megtanulásában, az egymás kölcsönös elfogadásában az óvodai gyermekközösség, és az ezen feladatot felvállaló óvónői hozzáállás. A korszak végére, úgy 6-7 évesen már sokszor jóleső módon válunk „feleslegessé” a játékukban, az együttlétükben.