A Varázsjáték – szocioemocionális pedagógiai terápia (SZPT) tökéletes megoldást kínál számos magatartás probléma és belső feszültség feloldására a gyermekek számára. Az alábbi cikkben a Varázsjáték működési mechanikáit veszem végig, egy az életből ellesett példán keresztül.

Kész-helyzet

Átalakult az óvodai és az iskolai élet. A minap – „hivatalos ügyből kifolyólag” (értsd egy gyermek kapcsán) – beszélgettem az egyik óvoda vezetőjével. A gyermek, aki öt éves fiú, nevezzük Hubának, az a bűne, hogy harap. Mindenkit, és mindenhol. Van, hogy napjában többször, inkább lányokat. Olykor kórházban végzi az áldozat. Van, hogy nekimenne akár az óvónőnek is. Kiszámíthatatlan, nincs igazán látható jele a kitöréseinek. Mindenki ki van borulva tőle. Minden szülő, a vezetés, a gyerekek, az óvónők. Mindenki a másikat okolja a történtekért. Természetesen nem most kezdődött a probléma. De hát hiába mondták az óvodában, hogy keressenek segítséget a szülők, nem tették. Az óvónők sem… Most igen, de „Gyorsan!”… – hangzik a kétségbeesett kérés.

Ez egy gyermek

Döbbenten hallgatom (most is, nem először.) A gyermek öt évesen közellenség. Mindenki tehetetlen. Hogy fajulhatott el idáig a helyzet? Hogy nem látta, látja senki, hogy mitől, és hogyan szenved ez a kisfiú? (Sem szülők, sem pedagógusok?) Hogy „lopjuk el” az ő szenvedését, és gondoljuk, hogy ettől (csak mi) mi szenvedünk, de nagyon!? Hogyan fosztjuk meg attól a figyelemtől, ami neki járna, avval, hogy a saját mártíromságunkra tereljük kollégáink, és Mások figyelmét? (Hiszen mindenki látja, hogy nekünk milyen nehéz, lehetetlen evvel a gyermekkel bármit is kezdeni…..) Hogyan tanítjuk rá a gyermekeket arra, hogy lássák, mindenkiben „megfagy a vér”, félelem jelenik meg az arcokon, vagy ijedten rebbennek szét, amikor megjelennek?

Ki mondja ki végre, hogy emberek, ez egy gyerek!!!! 5 éves!!!!
Vergődik, sír, szenved, fél, és félelmében harap… Jelenleg nincs más megoldási stratégiája. Sem otthonról, sem az óvodából nem kapott számára használható alternatívát.

A Varázsjáték

A következőkben szeretnék bemutatni egyet a lehetséges alternatívák közül. Ez a szocioemocionális pedagógiai terápia, az SZPT. Az SZPT egy olyan folyamat, amiben a gyermek megtanul önmaga felé fordulni, hogy később mások felé is fordulhasson, megtanul „dolgozni” a saját maga által kialakított belső képpel, hogy képessé tegye önmagát jól működni a Világban, megtanul érintést elfogadni másoktól, hogy ő maga is szépen, finoman, gyengéden érinthessen másokat, megtapasztalja százszor és ezerszer, hogy meghallgatják, így megtanul türelmesen meghallgatni másokat.

Megélheti a saját érzéseit, azok megoszthatóságát és elfogadhatóságát, így aztán könnyebben ki is tudja fejezni, el tudja mondani, mit is érez önmaga és mások irányában. Elmeséli, megfogalmazza, ami számára fontos, és tudja, meghallgatják, figyelnek rá, ő is fontos. Nincs szüksége agresszív figyelem-provokációra, önmaga erőszakos módon való fontossá tételére, nincs szüksége arra, hogy mások személyes terében elveszve kontrollálatlanul kitörjön. Mindez azonban egy hosszú, jól felépített folyamat, ami a kiscsoporttól az iskolába való elengedésig tart. Az iskolában pedig az első pillanattól a felső tagozatig (ebben a formában).

Az SZPT alapjaként szolgál egy ötkötetes játékgyűjtemény, melyben megtalálhatók a mozgásos játékok, a fantáziajátékok, a légzésjátékok, az érintésjátékok, valamint az elmélyült meditatív játékok. Külön kötetben foglalkozunk majd azokkal a speciális játékokkal, amik a várandósság és a születés emlékeivel foglalkoznak. A játékok, a játékleírások tehát a gyakorlati munkában nyújtanak nagy segítséget.

Elég “csak” játszani

Csak játszani kell? – kérdezhetnék mindannyian, akik olvassák ezt a cikket.
Igen, értőn játszani, megengedőn.

Megengedni azt, hogy a gyermekek olyan mélységekbe érkezzenek, ahol kidolgozhatják a saját válaszaikat az őket foglalkoztató nehézségekre. Ebben a hozzáállásban a pedagógus biztonságos kereteket ad, integrált hátteret, aminek előterében a gyermekek a képzeletükkel szabadon megmozgathatják saját lehetőségeiket.

Vegyük elő pl. a Varázsjátékok II. kötetének (A fantázia tengerén) 24. játékát, amiben a gyermekek elképzelhetik, hogy az egyik ujjuk varázsujj, s ha ezzel az ujjukkal valamit megérintenek, azt át is tudják varázsolni. Ebben a játékban ennyi a felkínált lehetőség, a játékkeret. Miközben a felnőtt engedi, hogy minden gyermek evvel a különleges, a játékban megélt (varázs)képességével éljen, a gyermekek hittel és lelkesedéssel valóban átvarázsolhatják azt, ami számukra fontos.

Teremtés

Mindeközben megteremthetik maguknak azt a világot, amiben „kisüthet a nap, megjelenik a szivárvány, gyümölcsök teremnek a fán, kihajtanak a virágok, és megszületik egy tündér”. Ez a világ az, amire adott esetben a gyermeknek szüksége van. Ha egyszer megteremti ezt a világot, megéli ennek erejét, meg tudja fogalmazni ennek szépségét, le tudja rajzolni, képbe tudja önteni, lenyomatot tud készíteni, akkor ez nagyon sokáig vele tud maradni. Ennek „folyományaként” megszületik benne saját jóságának, elfogadhatóságának, szerethetőségének lenyomata is.

Mint ahogy a rajzon is látható: a világ, ami az ujjaiban van, a tündér, aki mindig kéznél van, jelezi, „őbenne él” a tündér. A Jóság tündére. Ha kinyitja a tenyerét, bármikor találkozhat vele… Ha elfárad, őrzi az álmát, ha nem sikerül olyannak lennie, mint amilyen szeretne, megérinti, felmelegítheti a jóságpontját.

Ha Huba tudná, hogy neki is van jóságpontja (minden gyermeknek van!, szívesen megmutatják nekünk, ha kérjük, hol is van rajtuk!), amit ha felmelegítenek, akkor szétáradhat a jóság mindenhova, és segíti őt jóvá válni, akkor könnyebb lenne neki a saját jóságát felfedezni. Ha kihűlne ez a pont, akkor egy kicsit meg kell simogatni, és máris újra meleggé válik, engedi a jóságot működni…

Mindenkinek lehet tündére

Ha Huba tudná, hogy a jóság benne van, akkor meg is tudná mutatni. És ha valaki végre belerajzolná Huba kezébe az ő Jóság-tündérét, hogy mindig „kéznél lehessen”, akkor segíteni tudna neki a nehéz (harapós) pillanatokban. Akár úgy, hogy a szája elé teszi a kezét, és rálehel a tündérére, ahelyett, hogy harapna, akár úgy, hogy ez a görcsös kisfiú a jóság melegében meglágyulna, és rámosolyoghatna a tündérére…

Tudjuk, hogy a harapás előtt megfeszül a test, szorosan összezáródnak az állkapcsok, az energia a szájra, még inkább a fogakra koncentrálódik, de a harapás után sincs azonnal feszültségcsökkenés, sőt, a görcs az állkapocsizomban tovább növekszik, újabb és újabb harapásra készteti a gyermeket. Ha Huba tudhatná, hogy az ő tündére varázsporral képes lenne felmelegíteni mindkét arcát, ellazítani az állkapocsizmok görcseit, az összeszorított szemeit, ha dühét tündérszárnyain elvinné a benne lévő Jóság tündér, akkor Huba akár el is mosolyodhatna, tágra nyílt szemmel rá is csodálkozhatna a világra.
Elindulhatna a fantázia szárnyán a Varázsjátékokban (is).

A képzelet ereje

A képzelete által megalkotott világ segíthetné abban, hogy másképpen lássa, hogy átértékelje, hogy hittel szebbé tegye a vele történteket. E kettős tudat – gyermekkorban természetes állapota – segít minden gyermeket a lélek-megerősödésben, a realitás elfogadhatóvá tételében, olykor a túlélésben. A képzelet realitást átalakító ereje -a gyermekkor közegében- örömmé teheti a mindennapi élményeket.

A szocioemocionális pedagógiai terápia a képzelet erejével mozgatja meg az érzelmeket, a játékban lehetőséget teremt a másokkal való kapcsolódásra -így teret ad a társas kapcsolatok megerősítéséhez-, szervezőjévé válik a kognitív struktúrának, amennyiben nagyobb felületet, „mozgásteret” biztosít a megismerő funkciók működéséhez.

A képzelet használja és hívja a Jung által leírt és a mesékből oly jól ismert ősképeket (az archetípusokat, mint pl. a jó anya, a bölcs, a mostoha, az állatok vagy a természeti jelenségek képeit). Ezek az ősképek a szimbólumok világában ösztönkésztetésekkel, érzelmekkel telítettek, és az egész megismerő apparátus szolgálatában állnak. A szimbólumok, melyek az analógiás gondolkodás révén, asszociációk mentén szerveződnek, megteremtik azt a teljességet, amiben a verbalitás és nonverbalitás, valamint a meta-szintek egyaránt jelen lehetnek.

Folytonosság

Az asszociációs láncolat nem csak a képi, hanem a téri és idői egységet is megteremti, mely Hermann Imre szavaival, megadja a gyermek számára a „lélekfolytonosság” érzését. Mindez azt jelenti, hogy a gyermek az idői kontinuumot (múlt-jelen – jövő) a jelen egyidejűségében éli meg, amiben szabadon nyúl akár a közeli, akár a távolabbi emlékekhez, melyeket egy aktuálisan kialakított képben, a szimbólum teljességet adó erejével képes átformálni.

Az átformált, „újrakeretezett” emlék képessé válik egy már működő attitűdöt befolyásolni – a képi teljességből fakadóan – akár érzelmi, akár gondolati vagy éppen cselekvéses szinten. Ahogy alakul az attitűd, megváltozik a viselkedés, az azt meghatározó érzés, és a gondolkodás szintjén iránya lesz mindezeknek. De addig is, amíg egy – egy nehezebb, konfliktusos helyzetben, amiben nagyon sok tisztázatlan érzés merül fel, a gyermekek bizonytalanok, mind érzelmeikben, mind viselkedésükben. Nem is tudják, mit is gondoljanak. Az ezekre a helyzetekre adott gyermeki válasz diffúz és céltalan, ami azt jelenti, hogy a felgyülemlett dühből, haragból, indulatból szinte válogatás nélkül kapnak azok, akik a gyermek körül vannak, olykor még nagyobb hatósugárban is képesek ezek a gyermekek mindenkit áldozatnak tekinteni, legyen az gyermek vagy felnőtt.

Gyermek szemmel

Amikor egy gyermek feszült és kiszámíthatatlan, akkor egyben megközelíthetetlen is a többi gyermek számára. A felnőtt az egyetlen, akinek olyan perspektívája van, amiben nemcsak a jelen „tombolását” látja, hanem érti és tudja annak hátterét, tapasztalata és hite láttatni engedi a változás és fejlődés lehetőségét. Ha nincs meg e kettős bizonyosság a felnőttben (hogy érti, miért történnek így a dolgok a gyermekben, ahogy történnek, és nincs tapasztalata, reménye, „folyamatélménye”, hogy hogyan képesek megváltozni a gyermekek), akkor mind a felnőtt, mind a gyermek beleragad ebbe a tehetetlen, görcsös, kiszámíthatatlan állapotba. A terápia folyamata biztos reményt ad ebből a tehetetlenségből való kilépésre.

Hogyan működnek jól a játékok?

Hogyan tudunk jól együtt játszani?

….amikor tág tér áll rendelkezésre, amiben szabadon áramolhat a fantázia. Ehhez nagyon kevés asztal, pad, vagy egyéb bútor kell, viszont kell egy nagy szőnyeg, vagy annyi kispárna, ahány gyermek van. A csoportkör kialakítása után, a földön ülve (a felnőtt és a gyermek egyaránt!) megteremtjük az egymásra figyelés terét, amiben a Varázsjáték segítségével megajándékozzuk a gyermekeket egy szimbólum adta kép kidolgozásának lehetőségével. A belső kép kimunkálásához idő, a felnőtt figyelmi tere és egy indító kép szükséges.

A gyermek ebben a pillanatban, átvéve a mesei szimbólumot, „kinyitja” az idői kontinuumot, és megteremti a kettős tudatot (mintha-élményt), és elérhetővé teszi a tudattalan archetipikus képeket, kiemeli azokból a számára aktuálisan fontosa(ka)t, majd megalkot egy négydimenziós képet (szín, forma, mélység, mozgás dinamikájában), amit a játékban felkínált szimbólum adta perspektívába állít. Ez az új perspektíva jelentheti a gyermek számára a változás alapfeltételét. Mindebből a felnőtt, aki elkötelezetten kíséri a gyermeket a játékban „mindössze” annyit lát, hogy a gyermek belső világa megmozdul. Jól érzékelhető, követhető mindez az akaratlan mozgásokban, a szem mikro-mozgásain és a gyermek aktuális „megzavarhatatlanságán”.

A felnőtt csak “megenged”

A gyermeknek nincs szüksége a felnőtt beavatkozására, irányítására, hiszen, ami a számára legfontosabb ebben a helyzetben: a felnőtt értő, megengedő JELEN-LÉTE. A megengedés azt jelenti, hogy a felnőtt elvárások nélkül teljes szabadságot ad a gyermeknek saját belső képe kidolgozásához. A képbe való meghívást a játék végén a kép bezárása kell, hogy kövesse, ami lehetővé teszi, hogy tudatosan megélje a kettős valóságot és a kettő közötti átmenetet. Átélhesse, mit adhat számára a belső kép ereje.

A kép bezárása után (ami a játékokban úgy fogalmazódik meg: „változz vissza óvodássá”), lehetőséget adunk a gyermeknek arra, hogy megosszon mindent, amit szeretne. A csoportos élménymegosztásban a felnőtt tág, átfogó kérdéseket tesz fel, és mindenkit egyenként meghallgat. Az egyetlen reakció a megosztott élményre, annak megköszönése.

Rajzoljunk

Ezután következik a rajzolás, olykor a festés (szintén a földön ülve), amiben minden téma-megkötés nélkül a gyermek elkezd rajzolni. A lehetőség adta térben a gyermekek önkéntelenül a játékban megszülető képükkel kezdenek el dolgozni, önmaguk számára is láthatóvá tenni. A rajz közben arra is lehetőség van, hogy változzon vagy gazdagodjon maga a kép, amit az egyéni élménymegosztásban (a pedagógussal) akár tovább is formálhat a verbalitás szintjén.

Nagy élményt jelent felnőttnek, gyermeknek egyaránt ebben az egymásra figyelő páros helyzetben mesélni, hallgatni, olykor kérdezni. Az élménymegosztás mindhárom esetében (csoportos, grafikus, egyéni) a legtöbb, amit a felnőtt adhat, a feltétel nélküli elfogadás, tapintat, figyelem és az átölelő szeretet. Ennek fényében egyértelmű, hogy a gyermektől kapott ajándékot megköszönjük, hogy soha nem dicsérjük az „ajándékot hozó gyermeket”.

Összefoglalva: az egyes játékok forgatókönyvében először a térteremtés, aztán maga játék, és a hármas élménymegosztás jelenik meg. A játékok lehetnek egyéniek, párosak vagy csoportosak, kapcsolódhatnak évszakokhoz, ünnepekhez, csoport-, vagy egyéni helyzetekhez.

Ha Huba játszhatna…

A következőkben szeretném „kihangosítani” Hubát, azokat az érzéseket, amiket átélhetne a játékok során. Ezért egyes szám első személyt fogok használni.

Kedves Óvónénik / Tanító nénik!

Ha játszhatnék Veletek, akkor
A csoportkörben megélhetném, hogy egyenrangú vagyok a többiekkel
Megtapasztalom, hogy pontosan ugyanolyan fontos vagyok, mint mások
Én szabhatom meg a közeledés tempóját és távolságot közöttünk
Megélhetem, hogy nem kell félnem, mert nem bántanak, és ezért nem is kell bántanom senkit
Meghallgatható vagyok
Tudnak rám figyelni, felnőttek, társak egyaránt
Amikor ők mesélnek, én is sok mindent megtudok róluk
Képes lennék felvenni a csoport ritmusát
Engem is (engem, a rosszat), megsimogat, és ölbe vesz az óvónéni
Fontos az, amit mondok neki…..

Elmondom Nektek, mik lennének, és miért pont ezek lennének az első kedvenc játékaim!

• Szeretném megélni, hogy megsimogatható, megérinthető vagyok. Ezekben a játékokban meg is tudnál simogatni: Varázstollacska I. kötet/1. játék ; Kicsiny tollpihe I/5; Egy erdei állat II/25; Háziállat II/16
• Együtt tudnék lenni, egy körben tudnék játszani a többiekkel, anélkül, hogy konfliktusba kerülnék másokkal. Aranyos kicsi állatka I/3; Barátom a sündisznó I/11; Óriáscsiga I/14; Gyertya I/12; Tündérek III/4.
• Önmagam is képes vagyok varázslatos kalandokban, varázslatos utazásokban részt venni, és akár varázsolni is. Varázsszőnyeg II/22; Vízivilág II/21; Láthatatlanul II/33; Színes légzés III/18; Varázsujj II/24
• Képes lennék játékosan használni a számat (harapás helyett).
  Kígyólégzés III/7; Tigrislégzés III/15; Gyertyát fújni III/25.
• Képes lennék önmagamban megerősödni.
  Vitorláshajó II/12; Teknősbéka II/15; Préselés I/32.
• Képes lennék megtalálni saját belső ritmusomat, ezáltal nehezebben lehetne kibillenteni az egyensúlyomból. Óra I/6; Inga I/28; Keljfeljancsi I/23; Mintalégzés III/20.
• Megtanulhatnám, hogyan jó egymást megérinteni (megtanulnám elfogadni másoktól az érintést, és továbbadni). A tó I/27; Játszó állatok I/34; Varázsragasztó I/8.
• Megtanulnám önmagam megnyugtatni, és elpihentetni!
  Kék ég III/21; Illatok a konyhából III/10; Fáradt fej II/5; Egy szép nap II/17.
• Szeretnék az egész csoporttal együtt játszani!
  Óriáskígyó I/17; Pattogatott kukorica I/22; Székcsere I/21; Együtt lélegezni III/6.

 

Kívánok Mindenkinek nagyon jó játékot!