Hogyan érzik magukat a gyermekek a csoportszobájukban?

Az óvodai csoportszoba fizikai légkörének hatása a gyermeki viselkedésre

 

Látogatóban

Nagyon szívesen megyek ki óvodákba, szívesen vagyok gyermekekkel, konzultálok kolléganőimmel, a szülőkkel. Legtöbbször azért hívnak, hogy segítsek „másképp látni” egy-egy gyermeket, viselkedését, kapcsolataiban való megnyilvánulásait, vagy éppen azok hiányát.

Ilyenkor „előkészítjük” a látogatást a vezető óvónővel, a csoportos óvónőkkel, a szülőkkel. Természetesen a csoport is tud arról, hogy jön „Orsi néni”, hogy megnézze, hogyan tudnak ők játszani, mit szeretnek játszani. Nem emeljük ki külön a „megfigyelendő” gyermeket, hiszen tényleg a kapcsolataiban, társaival együtt szeretnénk Őt látni.

Tapasztalataim sok évre nyúlnak vissza, így ideje, hogy megfogalmazzak egy különleges szempontot, amit megélek az óvodákban. Ez pedig a tér elrendezése, ami tapasztalataim szerint döntően befolyásolja a csoportszobában zajló játék minőségét, a kialakuló, és változó germek-gyermek kapcsolatokat, és nem utolsó sorban a felnőtt-gyermek viszonyt. Előre bocsátom, hogy sajnos nem értek sem a feng – shui-hoz, sem más térrendezési irányzathoz, kizárólag a tér hatását figyeltem meg a gyermekek viselkedésére. Milyen örömök, problémák jelennek meg egy adott térben. Milyen nehézségekkel küszködnek az óvónők a csoport-dinamikában, ezek mennyi ideig állnak fenn.

A csoportszoba elrendezése, hangulata

Amikor beülök a csoportszobába, akkor először „engedem magamra hatni” mindazt, ami a szobában történik, a maga teljességével. A bútoraival, a berendezésével, a szoba egyensúlyával: hol vannak „nehéz”, bútorokkal „megpakolt” vagy éppen nagy szabad terek. Ezeket hogyan használják ki a gyerekek, hol vannak a „gyújtópontok”, honnan indulnak ki a történések, és hova vezetnek. Látom, hol van az óvónő, a dadus néni kedvenc helye, hogyan járják be megszokott „útvonalaikat”, mennyire vannak mozgásban, vagy mennyire szeretik „statikusabban” átlátni a csoportot. Az is jól kirajzolódik, hol vannak szűk helyek, ezáltal „szűkségek” a csoportszobában, a nap folyamatában hogyan változik a gyermekek igénye a tér megváltoztatására, amit persze olykor (óvónői) egyetértéssel, olykor a felnőtt tiltakozása ellenére próbálnak megvalósítani. Látom, mennyire szeretik vagy nem szeretik használni a bent lévő asztalokat, vagy, hogy mennyire fontos a pedagógusnak, hogy nem „minden áron”, de kedves kényszerítéssel szinte állandóan az asztalokhoz irányítsa a gyermekeket.

Érzésekre hallgatva

Ahogy így a csoportszobában ülök, megpróbálok érzékenyen figyelni a bennem keletkező érzésekre is. És megfogalmazódnak a kérdések, hogyan érezném én magam, ha itt játszanék. Mit csinálnék szívesen? Mihez lenne, vagy nem lenne kedvem fogni? Ki kerülne az utamba, akivel szívesen találkoznék, vagyis hogyan szervezzem meg a mozgásomat a csoportszobában, hogy azzal találkozzam, akivel szeretnék, és hogyan kerülhetném el azokat, akikkel nem szeretnék találkozni? Milyen menekülési útvonalaim lehetnének, ha mégis olyannal akadok össze, akitől tartok? Bemérem, milyen távolságban van az „óvónéni”, ha rá lenne szükségem?

Azt is megnézem, hogy ha kimennék, és újra be kellene jönnöm, mennyi akadályba ütköznék, hogy eljussak odáig, ahol korábban voltam. Mi minden vinné el a figyelmemet a megkezdett játékról (pl. az asztalok, játékok kerülgetése….)? Hány játszó gyermekcsoporton, babaszobán, egyéb „szobácskán” kellene keresztül mennem, hogy a szabad játéktérhez elérjek? Mennyire könnyen vagy nehezen tudok újra részese lenni a közös játéknak? Vannak-e olyan helyek, ahol akár egyedül is játszhatnék? Vannak-e olyan helyek, ahol, ha elfáradtam, akár le is pihenhetnék? Ezek persze gyorsan kialakuló érzések, a kérdésekre hamar megérkezik a válasz is.

Olykor megdöbbentő érzések fognak el: „be vagyok szorítva, félelmetesek számomra a közelben lévő bútorok, túl nagyok (főként, ha kiscsoportosként szemlélem a helyzetet), belépve a terembe, annyi minden van előttem, hogy nem találom az óvónénimet, nem találok oda hozzá, nem tudok szabadon mozogni, nincs egy egyenes „ösvény”, ahol a legrövidebb idő alatt bejárhatnám a teret.”

A gyermekek bevonása

A következőkben szeretnék olyan csoportszobákat bemutatni, melyek talán nagyobb mértékben járulnak hozzá a viselkedési, vagy egyéb gondok megjelenéséhez vagy fennmaradásához. A majdan felvázolt csoportszobák természetesen bárhol lehetnek, lerajzolásukkal azt szeretnénk elérni, hogy akik olvassák ezt a cikket, jobban ráláthassanak a saját vagy gyermekük „játszó-terére”.

Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy bár lehet „fő ok” a tér sajátossága a megjelenő problémák kialakulásában, de természetesen nem lehet mindig ez az ok. Mégis, azt gondolom, hogy segíthetünk a gyermekeknek, ha őket is bevonva alakítjuk ki a csoportszobát. Ha megkérdezzük a gyermekeket, hogyan szeretnék a szobát átalakítani, hogyan éreznék magukat jobban, hogyan tudnának szabadabban játszani, olykor meglepődnénk. Amikor ezt megkérdezem, mindig előre bocsátom: „Nem biztos, hogy mindent, amit szeretnétek, meg lehet valósítani, de együtt “Erzsike nénivel” (kolléganőnk) átgondoljuk, mi az, amit meg tudunk valósítani.” A gyerekekre mindig számíthatunk….

 

A csoportszoba hatásai

Nemrégen egy olyan csoportszobában ültem, ahol egy olyan kislányt figyeltem meg, aki egész nap nem tudott pisilni az óvodában. Az édesanya elmondta, hogy Heidi -nevezzük így a kislányt-, otthon is csak bilibe hajlandó pisilni. Sokáig ők sem tudták, -nemrég derült ki – , hogy a „WC harap”, otthon is, az óvodában is, de otthon ott van a bili. A “nagylányok” – hangzik az óvodai koncepció – az óvodában nem használnak bilit, még akkor sem, ha az a „nagylány” 3,5 éves… (!?). Így aztán marad a feszengés. Olykor a bepisilés. Mindez a szülők számára korábban ismeretlen volt, hiszen a bölcsődében ilyen nehézséggel nem találkoztak.

Heidi a csoportszobában mindvégig egyedül játszott, kerülte a kapcsolatot mind a felnőttel, mind a gyermekekkel. Önmagában és önmagával beszélgetett, illetve a babával, akit szeretett volna a babakocsiban, a csoportszobában megsétáltatni. A kocsival azonban nem jutott messzire, mert állandóan beszorult az asztalok közé. A székek is útját állták, így aztán a terem közepén lévő két asztal között megállította a babakocsit és leült egy székre. Hol a babához beszélt, hol elővette a mobil játéktelefont, és röviden, de a külső szemlélő számára érthetetlen nyelven beszélt.

A szabad játékot követő foglalkozáson, amikor a csoport minden tagja kis széken kört alkotott (!?) nyugtalanul ült a széken, hol a szék élére ült rá, hol előre-hátra csúszkált. Láthatóan egyre jobban el volt foglalva önmagával. Nem volt képes arra figyelni, ami körülötte történt, olykor elkapott egy-két szót, és bekapcsolódott egy-egy versrészletbe, de az újabb és újabb mozgások „visszaterelték” a figyelmét. Mindeközben rágta a száját, egyre feszültebbé vált. Alig várta, hogy felállhasson, hogy mozoghasson. Az udvari játék után már nagyon várja az ebédet, és azt, hogy megérkezzen a nagyi, akivel kilépve az óvoda kapuján az első bokornál megállnak, hogy „elengedhesse” magát.

Szűk-ség

Heidi esete nagyon sok kérdést felvetett bennem, de ebben a cikkben most csak a tér és a kislány viselkedése közötti összefüggésekre szeretnék rámutatni.

Ebben az asztalok és székek által beszűkített térben megáll minden (lsd az alaprajzon a piros részt). Heidi minden téren beszorul. Ebből a szorult helyzetből nem találja a kiutat. Sem a mosdó felé vezetőt, sem a kortársak, sem a felnőttek felé vezető utat. Magára marad itt, az őt „feszítő” problémával, ebből a helyzetből nem tud segítséget kérni, és láthatóan nem is érkezik el ide a segítség. Szinte bezárul a kör. A kislányt csak az utolsó pillanatban érkező nagyszülő „menti meg” azzal, hogy kinyitja az óvoda kapuit, hogy szabad tér jelenik meg a kislány előtt, ahol „szabad folyást” engedhet meg magának.

Megoldás

Mi is történne, ha kinyílna a tér Heidi előtt a csoportszobában?

Minthogy a csoportszobai helyzet ráerősít Heidi problémájára, joggal várhatjuk, hogy a tér megváltoztatása – mármint a szűk tér kinyitása – fizikai mintát és lehetőséget adna a kislánynak arra, hogy „saját belső tereit” is ki merje nyitni. Akadályok nélkül teremthessen szem- , és verbális kontaktust a felnőttel. A szemkontaktus a megértést, az elfogadást adhatná ennek a kislánynak, és kisegíthetné a saját magába zárkózottságából. Akár meg is tanulhatná csendben jelezni az óvónőnek, most ki tudna vele menni…

 

A folytatáshoz kattintson ide!

A csoportszoba és a gyermekek – II.