„Mit csináljak vele otthon?… Mit csináljak vele, hogy nyugodtan végezhessem a dolgomat?… Hogyan bírjam rá, hogy egy kicsit csendben legyen? …hogy ne rohangásszon ki percenként, hogy ő most unatkozik?” „Kapcsold be a TV-t!…Mit szeretnél nézni, válassz ki egy DVD-t!…Nézd meg újra azt a filmet!”

Rémisztő “idill”

Elcsendesedik minden, a háttérből, messziről szól a film. A gyerekek végre a TV előtt ülnek. Szemük előtt felfoghatatlan gyorsasággal elkezdenek peregni a képek, változnak a helyszínek, váltják egymást a szereplők. Képzeletüket, érzéseiket, önindította örömteli mozgásaikat, gondolataikat rabul ejti, betölti, aztán „szinte észrevétlenül” kisajátítja, ellehetetleníti, kifosztja, átírja, én-idegenné teszi a képhalmaz. Ha valaki megszólal a nézőközönségből, netán kér valamit, vagy mozog, a többiek azonnal leintik, mert zavaró. Senki senkire nem néz, nem is látják egymást, megszűnnek az érintések, az odafordulás, a beszélgetés, a kérdezés. Minden gyorsan történik, nem lehet lemaradni… Közben pedig fárad a szem, „kisül” az idegrendszer, kiszikkad a lélek.

Hogy mi a jó benne? Mozog, beszél, színes, fülbemászó a zenéje, olykor aranyos. De a történet a maga teljességében meg sem jelenik. Van néhány mozzanat, amit a gyerekek felfognak, megértenek, aztán a gyorsaság okán megint „lemaradnak”, majd újra elkapnak egy pillanatot, amit képesek megfogni, feldolgozni, de a történet első látásra nem áll össze.

Túl gyorsan

A filmekből hiányzik az idő: a látásra, a meghallásra, felfogásra és megértésre. A képek nem kialakulnak, hanem fényképekké válnak, mozdulatlanná merevednek, ami feldolgozási idő, hely és energia hiányában így is marad. Az emlékezetbe való visszakerüléskor, felidézéskor vagy akár „véletlenszerű helyzetekben” villannak be ezek a rigid, merev képek, lefagyasztják az adott mozgást, ellehetetlenítik a velük való munkát, felesleges és idegen ballasztanyagot képeznek a személyiségben. Végső soron elnyomják azt a hihetetlen gazdag belső, csodálatos világot, amivel minden gyermek rendelkezik.

Saját képek

A gyerekek az óvodáskorban képekben gondolkoznak, képeikhez az „anyagot” azokból a mesékben is használatos ősi képekből merítik, amellyel minden gyermek rendelkezik, intellektuális kapacitástól, egyéb nehézségektől függetlenül. A gyerekek szeretik megmozgatni saját belső képeiket, azokat lassan, lépésről-lépésre felépíteni, gazdagítani, színesíteni, lendületbe hozni.

A képekhez és a mozgáshoz emlékek, érzések társulnak, „hőmérsékletük lesz”, emberivé válnak, és azt az élményt adják a gyerekeknek, hogy belső világukat széppé tudják varázsolni, képekkel, érzésekkel feltölteni, és az mind az övék. Nem szorulnak rá külső képekre oly mértékben, amennyire ezt egy film elárasztó képi világa teszi.

Előre gyártott fantázia gyilkosság

A túl sok „előre gyártott” kép, (akár mozgókép, akár mesekönyv-kép vagy előrenyomtatott séma-rajz) megbénítja a kreativitást, a gyermeki kifejezésmód szabadságát, és állandó elvárásokat támaszt felnőttes tökéletességével a gyermek bontakozó grafikus kifejezésmódjával szemben. A kész képek láttán minden gyerek nagyon jól tudja, ő OLYAT! nem tud rajzolni, ezért sokszor meg sem próbálja, vagy örökké elégedetlen saját rajzával, és inkább a felnőtteket kéri meg, hogy rajzoljanak neki.

Nehezen fogadják el, hogy az a rajz, amit ők rajzolnak, az a maga nemében tökéletes, a sajátjuk, semmilyen más rajzzal össze nem téveszthető. A túl sok előre gyártott képpel, színezőkkel, sémákkal teli, „rajzolni tanító” foglalkoztató füzetekkel, könyvekkel egysíkúvá, színtelenné és unalmassá válik a rajzolás, a belső élmények megoszthatósága minimálisra csökken.

Ébredő fantázia

Reményeink szerint minden édesanya és óvónéni tudja, hogy a szárnyaló fantázia csak a sémarajzok és színezők nélküli világban mozdul meg. A belső képkidolgozás lehetősége adja alapját a helyzetek megértésének, a „képben levésnek”, a kreatív megjelenítési módnak, a gondolkodás rugalmasságának, az összefüggések felismerésének. Mindez tökéletes előkészítője a majdani iskolai helyzetek átlátásának, a szisztematikus szó -, és mondatépítkezésnek, a történetmesélésnek és fogalmazásnak, a matematikai és logikai képességek elsajátításának.

A TV hidege

A TV helyzet „szociális analfabétává” teszi a gyermekeket, végső soron magányosságra ítéli őket azzal, hogy kiemel a családi történésekből, megfoszt a szeretet megnyilvánulás ezernyi apró jelétől, aminek következtében lassan kihűlnek. A szeretetteljes megnyilvánulások megtapasztalásának hiányában nincs minta a gyengéd kapcsolatkezdeményezésre, a viselkedésben megjelenik a szögletesség, a darabosság és a durvaság. Ha kilépnek ebből a magára hagyatott világból, nehezen találnak utat a társakhoz, testvérekhez, erőszakosan, vagy bohóckodva keresik a figyelmet, ami miatt az óvodában, iskolában hamar megkaphatják a beilleszkedési nehézséggel küszködő gyerek „priuszát”.

Képek belülről

Higgyünk és bízzunk abban, hogy minden gyermek örömmel ajándékozza oda belső kincseit, ha a felnőtt szeretettel fordul felé, ha elfogadja a maga egyediségében. Minden belső kép kincs, és a gyerekeknek mindenre van saját képük! Ezek a képek a maguk gyermeki természete szerint nincsenek teljes fedésben a külső realitással, de tökéletes megegyezést mutatnak a gyermek belső realitásával (gondoljunk a felnőtt számára elképzelhetetlen színű, formájú dolgokra, vagy akár az össze nem illő dolgok gyermeki összefüggésbe hozására, mint pl. egy sárgatörzsű pillangófa….).

Varázslatos világ bontakozik ki a szemünk előtt, ha elfogadjuk ezt a gyermeki ajándékot minden realitáshoz közelítő – kényszerítő próbálkozás nélkül, minden javító szándékú megjegyzés, bírálat nélkül. A mi ajándékunk pedig az a felnőtt öröm, amit a gyermekek bizalmában megélünk.

 

„Egész nap ragyogtam és melegítettem a világot. Este lefeküdtem egy felhőre, az volt a selyempárnám, és betakaróztam a szivárványpaplanommal. Behúztam a sugaraim, és elszunnyadtam. A Hold volt az éjjeli kislámpám, hogy ne legyek sötétben.”
5 és fél éves kislány rajza