Köszöntök minden kedves Olvasót, Érdeklődőt, Szülőket, Kollégákat!

Pályámat gyógypedagógusként kezdtem, iskolában tanítottam. A tanítás és a gyermekek szeretete, a feléjük fordulás, megértésük igénye ebből a korszakból származik. Életadó korszak volt ez, ekkor születtek meg gyermekeink. Hálásak vagyunk értük, nagyon sok mindenre “megtanítottak” bennünket, és ez a folyamat megállíthatatlan….

Az egyetemi éveket is “együtt tanultuk” végig (ELTE, pszichológia szak, 1990). Amikor óvodába kerültek -talán nem véletlenül -, óvodapszichológusként kezdtem dolgozni Csepelen, a Nevelési Tanácsadóban. A gyermekekkel és az óvónőkkel, valamint egyik Lélek-Mesteremmel, Porkoláb Kati nénivel végzett együtt munkálkodás “töltötte meg élettel” a pedagógiai szakpszichológusi tanulmányaimat (1993).

Az óvodapszichológia azóta is szakmai pályám egyik gyöngyszeme. Itt, az óvodai mindennapokban született meg az a terápiás forma, amit én Szocioemocionális Pedagógiai Terápiának (SZPT) neveztem el, s ami a Varázsjátékokkal a képzeletet hívja segítségül a saját, belső, erősítő és gyógyító folyamatok beindításához. Ebből a munkából születtek meg a doktori disszertációk témái is (ELTE, 1996, és DE, 2006).

Mindeközben nagy segítségemre voltak ebben a munkában a terápiás megközelítések (hipnózis, autogén tréning, pszichodráma), valamint a klinikusi és pszichoterapeuta képzés elmét és lelket megmozgató tanulmányai. A másik „örök szerelem” a munka területén: a megéltek, a megtapasztaltak, a megtanultak átadása. Lett légyen ez egy egyetemi katedra (Zsámbékon, vagy az Iparművészeti Egyetemen (MOME), vagy akár a Nyugatmagyarországi Egyetemen, jelenleg a Semmelweis Egyetemen és a Károli Gáspár Református Egyetemen), konferencia, tanfolyam vagy beszélgetés, minden pillanat fontos, amiben Mások megajándékoznak érzéseikkel, gondolataikkal, és amiben átadhatom mindazt, amire a Másoknak szükségük van. Odafordulást, meghallgatást, tudást, hitből fakadó reményt…